2012. május 11., péntek

Crna Gora I-II



Nos hát Crna Gora...

Lássuk milyennek is mutatta magát nekem?
Az egész ország nagysága/kicsisége nem éri el a tizenötezer négyzetkilométert lakóinak száma úgy hatszázötvenezer körül lehet. Szóval kicsi. De gyönyörű. A mélykék tenger a parton emelkedő buján zöldellő hegycsúcsokkal, amiknek a tetejébe mindig beleakad egy-egy hófehér fodros-bodros felhő-csodásan szép. Az én alföldi lelkemnek már külön-külön is csodaszámba megy a tenger vagy a hegy, de itt a kettő együttese van meg, így a látvány magával ragadó.





A Dinári hegység meredeken szakad le a tengerpartra, a 2534 méteres legmagasabb hegy a Zla kolata ellenpontja, az Adria szintén Montenegro partjai előtt található 1280 méter mélységű legmélyebb pontja.
Van itt még leg-... A Shkodrai tó, a Balkán legnagyobb tava.
A Tara folyó kanyonja pedig a maga 1300 méteres mélységével a legmélyebb Európában.

A lakosság sötét bőrű, fekete hajú, villogó szemű, -  alapvetően kedves népség. A tengerparton bóklászva  az ottani illetőségű egyik ebbel a nyomunkban, megszólított bennünket egy villogó fekete szemű feketa hajú fickó, kérdve, hogy a miénk-e a kutya. Sajnálkoztunk, hogy sajnos nem mi vagyunk ez eb gazdái, mire az ő kutyája, egy kedves ámde unatkozó golden retriever azonnal ott termett és játékot szimatolt. A gazdáva, ha már megszólított bennünket gyorsan megtárgyaltuk a világ aktuális dolgait, a nagy Jugoszlávia széthullásának problémájától kezdve az utódállamok súlytalanságán és gazdasági hanyatlásán keresztül II. Lajos mohácsi csatavesztésének történetén át a monte-negrói turisztika bolond szezonális korlátjáig, ami csak eszünkbe jutott. A fickó,akit Szlavonnak hívtak valami nemzetközi tanácsadó testületnél dolgozik, jogász végzettséggel és sok-sok szabadidővel, amit a kutyával tölt el, lehetőség szerint a tengerparton rohangálva a kutya után, mert a felesége rendes munkarendben dolgozik, gyerekei pedig már felnőttek és külföldön tanulnak. Ő maga is az év nagy részét külföldön tölti, világjárt és világlátott ember. Gyorsan kiderült, hogy nálunk is járt, amikor érdeklődve kérdezte, hogy Budapest melyik részén lakunk, azt is elmesélte, hogy hosszabb időt töltött Magyarországon is, egyik kedves ismerőse a magyarországi Central European University oktatója.

Nevetve mesélte, hogy ismerőse már évek óta próbálkozik a magyar nyelvvel inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Szlavon mesélte, hogy a turisztikai szezon náluk június közepétől augusztus közepéig, végéig tart. Érthetetlen, hiszen már május elejétől 25-28 fokos a levegő a tenger igaz, hogy csak 18-20 fokos, de nem mindenki akar fürdeni a tengerben, kirándulni pedig ennél jobb időt elképzelni sem lehet. A vendéglátók azonban nem-és-nem látják be, hogy már hónapokkal a szezon előtt és után is lehetne pénzt keresni. A tengerparton alig lehetett találni nyitva lévő éttermet, szállodát, kávézót. Még csak most kezdik a tatarozást, minden település a flexek sivításától volt hangos, nitrohígító szagától volt eltelve a levegő, és a magasnyomású kercherek által lemosott teraszok vizétől pocsolyás.
Az utak állapota sok helyen erősen kívánni valót hagy maga után. A tengerparti főút egy részét javítják. Természetesen májusban, nem korábban amikor még csak tavaszodik, hanem most, amikor már a melósról szakad a víz a tűző napon, az autós meg a légkondis autóban ül felhúzott ablakkal céltalan várakozásal töltve az idejét. Külföldi nem sok volt, rajtunk kívül egy-két német a horvátokat, szerbeket, bosnyákokat és az albánokat meg nem is veszem külföldieknek. Volt tehát 10 km szakasz, amit javítottak. Mit javítottak? A régi utat megterítették zúzott kővel úgy harminc negyven centi vastagon és ráengedték a forgalmat, hogy majd az szépen letömöríti. Ezt a tíz kilométert is szakaszosan zárták félpályásra, és a Budvától a határig terjedő mintegy 40 kilométeres szédítő távolságot sikerült is megtenni több mint két óra alatt.


II.

Voltunk délen is.
Mindenképpen látni akartam az Adria legnagyobb homokos strandját Ulcinjban, a 13 kilométeres Nagy Strandot.

Hát nem láttam.

Szépen lassan- mivel minden sűrűn, mindenféle ok nélkül sebességkorlátozás van, hol ötven, hol negyven km/h a megengedett sebesség,elértünk Bar-ba. Ez a település a nevét onnan kapta, hogy pont Bari van szembe vele a tenger túlpartján Olaszországban. Közben a Kis-Neretva nevű folyó völgyében szorgalmasan és gondosan művel földek között termő narancsültetvényeken autóztunk, és végre kipróbálhattuk milyen is a fáról frissen szedett naracs, ugyanis az út mellett, szépen felépített elárusító bódékban árulták két kilós hálóba előre csomagolva a narancsot a klementint, a citromot és az epret. No meg az olíva olajat meg a mézet, a madzagra felfűzött szárított fügét.
Szóval a narancs. Nyilván nem árulok el nagy titkot, amikor elmondom,hogy sokkal jobb ízű, mint a kényszer-érlelt társaik, bár a spanyol óriás vastag héjú testvérüket semmi sem űberelheti.

Bar maga egy szocialista típusú város. Panel lakótelepekkel, kosszal, szeméttel elhanyagoltsággal. Szokott városi forgalommal.

Ulcinj az albán hatá előtt van pár kilométerrel. Nyüzsgő forgalmú város. Annyira nyüzsgő, hogy a városban egyetlen parkolóhelyet sem találtam. Beautóztunk egészen az óvárosba, rengeteg autó hemzseg mindenfelé, a parkolók az út szélén ferdén, félig a járdán vannak kijelölve, de még az oda befurakodott autók mögött is áll egy sor kocsi, a nálunk is megszokott vészvillogóval. Ja, hogy mögöttük meg nem lehet elférni,csak visítva és csukott szemmel? Hát kérem tessék visítani...
Keringőztünk a városban negyven percet.
Végre találtunk egy fizetős sorompós bejáratú parkolóhelyet! Igen ám, de a sorompókezelő fülkében a bekapcsolt számítógép mellett nem ült senki, a sorompó pedig le volt engedve... Vártunk vagy tíz percet, aztán úgy döntöttem, végül is a többiek látták az autóból a várost, nekem meg éppen elegem lett az egyirányú utcák meredek emelkedőjéből és a szabálytalanul parkoló és közlekedő autókból, nézzük meg azt a híres strandot. Kiverekedtem magam a városból megtaláltam a strand felé mutató táblát, juhéjj, lássuk a tengert! És láttuk az utat teljes szélességében lezáró, útépítést jelző útakadályt. Az útból nem is volt semmi, éppen akkor szórták fel a zúzott kővel és egyengették el a negyven centis vastagságot.

Ekkorra mindenki éhes és szomjas is volt, én meg ráadásul ideges is, úgyhogy ennyiben hagytuk az Adria legnagyobb homokos strandját.

Nincsenek megjegyzések: